|
Interjúk
2007.06.26. 11:50
Dobó Kata csak néha ad részletes interjút a magánéletéről...
Dobó Kata
Hazahúz a szívem Dobó Kata, a harmincadik születésnapját ünneplő színésznő nem érzi magát sztárnak. Bár négy éve Amerikában él, egyáltalán nincs elszállva. Azt gondolja, keményen meg kell dolgozni azért, amiért született az ember. Nem hittem, hogy álmaira szinte fölfűzhető az egész élete.
Álmodsz már angolul?
Érdekes, fogalmam sincs róla. Sokszor álmodom színházról, gyerekekről, ritkán katasztrófákról, de hogy milyen nyelven, nem tudnám megmondani.
Meg tudod fejteni őket?
Nagyjából, hiszen tudom, milyen problémákkal küzdök, így ha nem játszom struccpolitikát, ha nem akarok kibújni a felelősség alól, nagyon egyszerű a megfejtés. Más kérdés, hogy tudok-e a problémáimon változtatni.
A színházról is szörnyűségeket álmodsz?
Is-is. Visszatérő szörnyű álmom például, hogy állok a színpadon, és nem tudom a szöveget. Nem csak leblokkoltam, meg se tanultam. Mindig ilyen voltam, az utolsó pillanatra hagytam mindent. Érettségi előtt tíz nappal veselkedtem csak neki a tanulásnak. Reménykedtem, előbb-utóbb jön valami felmentőcsapat, s elmarad az egész. Persze az utolsó pillanatban megembereltem magam. Tavaly, amikor megtudtam, hogy bemutatják A vád tanúját itthon, és én játszhatom Gallus Nikolettel váltva Christine szerepét, nagyon boldog voltam. Mégis, a szövegkönyvet hol ide, hol oda tettem, és csak a próba előtt álltam neki tanulni, mert tudtam, sem imádott tanárommal, Földessy Margittal, sem a többi színésszel nem tehetem meg, hogy készületlenül érkezem. Talán ezért jött a szörnyű álom, hogy térjek már észhez, hiszen életem első magyarországi színházi fellépésére készültem.
Nyilván nagy feladat volt és stresszelhetett is a január végi fellépés, hiszen eddig csak filmvásznon látott a hazai közönség.
Szerencsére jól sikerült. A premieren ott volt az egész rokonság, még 83 éves nagyapám, és persze a párom, Andy Vajna is. A családom sem elfogult velem, és Andy is kritikus alkat, ami nagyon fontos számomra. Tudom, megbízhatok benne, ha valamire azt mondja, jó, akkor tényleg az. Az első fellépésem után elmondta, mit kifogásolt az alakításomban, amivel teljesen egyet is értettem, majd úgy döntött, nem utazik haza, megnéz még egyszer. Utána azt mondta, büszke rám!
Ez a brillekkel kirakott gyűrű mindig az ujjadon van?
Mindig.
Jegygyűrűnek számít?
Nem.
Lesz esküvő?
Egyszer biztos.
Mesélik, az első kint töltött születésnapodon egy hatalmas dobozból egyszer csak előbújtak a szeretteid: édesanyád, édesapád, a húgod
és a barátaid.
Akkora sokk volt, hogy kifutott belőlem minden erő, és szinte térdre estem meglepetésemben. Andy kieszelt mindenféle trükköt, miért kell hazamennünk az étteremből, sejtelmem sem volt, mi vár rám. Amikor megláttam az amerikai ismerősök tömegét, emlékszem, az első tipikusan női reakcióm ez volt: Jézusom, nincs rajtam smink! Amikor előbújt a dobozból a családom, elakadt a szavam. Persze utána nagyon jó bulit csaptunk, és egy hétig ott lakott az egész brancs.
Hogyan bírod, hogy ritkán látod őket? Vannak már amerikai barátaid is?
Még hazahúz a szívem. Imádok itthon lenni, de Los Angelest is megszerettem, már otthon érzem magam, és ott is vannak szívemnek kedves emberek, főleg a színiiskolákból.
Olvastam egy Amerikában elhíresült Csehov- alakításodról, amelynek óriási volt a sikere.
Most is megkérdezték, nem kellene-e inkább a színpad felé orientálódnom. Jólesett, de azt feleltem rá, mindkettőt szeretem, ám a filmbe vagyok szerelmes. Nagyon kevés filmszínész jó a színpadon, és ezzel nem azt mondom, hogy én az vagyok. A színpadi színész munkája sokkal nehezebb, ugyanakkor izgalmasabb is, hiszen nem hibázhat, ott nincs csapó, nem lehet a jelenetet megismételni. A film sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, ott inkább hagyatkozhatunk az arcunkra. Viszont a színpadon sem elég a széles gesztus, ha nincs meg a figura, semmit nem ér az előadás. A lényeget nem lehet kispórolni. Tudom, van még tanulnivalóm, de mindig megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet adni.
Hogyan birkóztál meg az angol nyelvvel? Azt mondják, magyarul sem könnyű Csehovot játszani.
Talán könnyebb dolgom volt, mint a többieknek, mert én itt nőttem fel a rendszerváltozás előtti Magyarországon. Három évig Kijevben is éltem a családommal, így ismerem az orosz embereket, és rengeteg orosz irodalmat olvastam. Tehát én jobban ismertem és értettem a színdarab világát, és az a kis akcentus, amivel beszélem az angolt, még jót is tett a szerepnek.
Négy éve élsz kinn, mit gondolsz, mikor sikerül megszabadulnod a magyaros akcentustól?
Azt hiszem, nincs több haladék, hiszen ebben az évadban egy Tennessee Williams- és egy Arthur Miller-darabban kaptam szerepet, amelyben kikötötték, csak hibátlan angolsággal beszélhetek. Van egy remek angoltanárom, aki megígérte, kiveri belőlem a helyes intonációt.
Az elmúlt négy év alatt Magyarország is tele lett sztárokkal. Básti Juli mondta egyszer, nagy ország, nagy sztár, kis ország, kis sztár.
Az itteni sztárok élete nem hasonlítható az amerikai színészek életviteléhez. Bár kinn is akadnak már a fiatalabb színészek között olyanok, akik megpróbálnak hús-vér emberek maradni, akik nem szeretnék továbbépítgetni a sztárkultuszt. Ilyen például Jennifer Aniston és Brad Pitt is. Nemrégiben találkoztam velük egy jótékonysági rendezvényen, amit ők szerveztek az állástalan színészek javára. Gyakran járok ilyen eseményekre, hiszen a gyógyíthatatlan betegeket támogató magyar Hospice Alapítvány munkájában is tevékeny szerepet vállaltam, és szeretnék tanulni. Szóval ott bemutattak Brad Pittnek. Nyílt volt és közvetlen, sztárallűrnek nyoma sem volt.
Majdnem együtt játszottatok a Trója című szuperprodukcióban.
Erről ne is beszéljünk! Próbálok buddhista gyökereimhez visszanyúlni, hogy túllépjek rajta, hiszen tudom, nem szabad régi dolgokon bánkódni, előre kell menni. Annak is oka van, miért nem én kaptam Heléna szerepét.
Egy a közelmúltban készült interjúdban említést tettél egy színésztanárról. Azt mondtad, hihetetlen megtiszteltetés számodra, hogy Larry Moss tanítványa lehetsz. Mi az, amire ő döbbentett rá önmagaddal kapcsolatban?
Arra, hogy senkit nem tehetek felelőssé azért, ami velem történik. Ha szeretnék valamit elérni, csak magamra számíthatok. Lehetnek mellettem segítőtársak, akik biztatnak, de helyettem nem végez el senki semmit. Talán erre utalnak a katasztrófaálmaim is. Hurrikánokat élek túl, többemeletes tengerhullámok röpítenek a magasba, eszméletemet vesztem, de mire fölébredek, kisüt a nap, már lubickolok a gyönyörű, mélykék vízben. Úgy látszik, túlélő típus vagyok, legalábbis az álmaimban. Larry Moss nem szereti a veszteseket. Tudja, mit éreznek, mert ő is volt már mélyponton. A színésztanár azt vallja, bármekkora pofonokat ad az élet, föl kell állnod, mert valamiért itt vagy. A futással tudom megmagyarázni, amit nem szeretek, de csinálom. Olyan jól érzem magam utána, mert leküzdöttem az ellenállásomat, és jót tettem vele a szervezetemnek.
Mi az, amit nem szeretsz magadon?
Jó lenne, ha kicsit több lenne az önbizalmam. Hiába dolgozom rajta, ez olyan dolog, amiben kettőt lépsz előre, egyet hátra. Nem egyenes irányú a fejlődés.
És külsőleg? Megbékéltél már a szépségeddel, annak gondolod magad egyáltalán?
Nem mindig gondolom magam szépnek. Vannak napok, amikor belenézek a tükörbe…
Nyilván akkor, amikor hátrébb vagy egy lépéssel.
Igen, biztos. Amikor Gera Panni kisminkel a címlapfotózáshoz, biztosan szépnek fogom érezni magam.
Szereted azt a szexepilnek számító anyajegyet az arcodon?
Szeretem, de félévente megvizsgáltatom. Kicsit aggódom miatta, pedig állítólag nincs miért.
És ezt a vörös hajzuhatagot?
Azt is, bár eredetileg gesztenyebarna
vagyok.
Az aggódásról jut eszembe: a katasztrófaálmaiddal, a terrortámadásokról szóló híradásokkal a háttérben nyilván nem egyszerű ilyen gyakran repülőre ülnöd.
Nagyon félek. Nem is igazán a terrorcselekményektől tartok, mert annak kicsi az esélye — lekopogja —, hanem attól, hogy szerkezetileg mondja fel valami a szolgálatot a gépen. Ezért, ha turbulenciába kerül a gép, könyörögve kérem Andyt, menjen a pilótákhoz, és kérdezze meg, meddig tart, mert őrült rosszullét fog el.
És a párod fogja magát, és elindul a pilótafülke felé?
Á, röhög rajtam.
A légikísérők szoktak megnyugtatni.
Gyerekkérdésben egyetértés van közöttetek? Mi a legkorábbi időpont, amikor kisbabát szeretnél?
Egy év.
És a legkésőbbi?
Négy-öt.
Nyilván ezzel a kérdéssel kapcsolatosak a gyerekekről szóló
álmaid.
Lehet, bár azokban rendszerint gyerekeket mentek. Sohasem fehérek, általában feketék, kínaiak, mongolok vagy félvérek. Legutóbb egy cigány kisfiúval álmodtam, tudtam, hogy nem az enyém, de azt is, hogy fel kell nevelnem. Megértem azokat, akik örökbe fogadnak, azokat is, akik tudnának szülni, mégis inkább ezt az utat választják, mint Angelina Jolie például, mert annyi a segítségre szoruló árva. Én semmiképp nem hagynám ki az együtt töltött első kilenc hónapot, hogy érezzem, az a kisbaba, akit megszülök, vér a véremből. Lehet, hogy lesz saját, meg örökbefogadott gyerekem is, nem tudom.
Andy is így szeretné?
Gondolom, remélem…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
